...sőt, mi több, épp most néztem meg magunkat a tévében. Sokkal rosszabbat vártam. :-) És a legutóbbi bejegyzés óta volt spanyol út, olasz út, szlován út, meg volt Alkony a Radnótiban, meg új lemez van, és történnek a dolgok... csak ez a szerencsétlen blog áll itt lustaságunk szomorú emlékműveként....

Ülök a kocsiban, hazafelé tartok, dudorászok. Jól kinő egy kis dallam, tetszik, harapom, hogy el ne tűnjön hazáig. Itthon bekapcsolom a gépet, beírom a kottát, a gép lejátssza, a hangok stimmelnek, mégse jó. Egy ideig variálok, aztán törlöm az egészet, és dúdolom újra az autós változatot. Megvan, de már nem tetszik. Ez ennyi volt :-) 

A másik történet is aranyos: 

A hely alkut köt veled, és 3 szektorra osztja (az előző posztban részletezett méretű) nézőteret (vagyis az ivót b*ssza meg :-)). Ha mindhárom szektor megtelik (80-100 ember), kapsz 70.000 forintot (fejenként egy tízes, úrnak érzed magad). Ha két szektor telik meg (30-50 ember), kapsz 30.000-et (4.500 Ft, veszel egy feltöltőkártyát a telefonodba). És most kapaszkodj: ha csak egy szektor (vagy az sem) telik meg, a zenekar fizet a helynek 30.000-et. Képzeld el az érzést, amikor az előző posztban említett 9 órás idő- és energiaráfordítással, valamint költségek (hangszer, próbaterem, benzin, stb.) mellett lejátszod a műsorod, és nem jönnek el az emberek (mert esett és otthon maradtak, vagy mert a bejáratnál váratlanul megjelenik két hústorony, és belépőt kezd szedni, vagy csak azért, mert megesik, hogy az emberek nem jönnek el), és te állsz izzadtan, fáradtan, és akkor köréd gyűlnek a zenésztársak, hogy akkor dobjuk össze a harminc ruppót. 

Zenészkollégák, ha van hasonló történetetek, osszátok meg velünk, szeretünk felháborodottan duzzogni... :-)

Az egyébként is csóró zenészek lehúzásának egy divatos módja: 

1. Kapura játszás extrákkal: Kapura játszani, vagyis a koncerthelyszín által szedett belépődíj fejében muzsikálni önmagában még nem ördögtől való (bár egy alaposabb elemzésben ezt is lehetne támadni). Az alaphelyzet ez lenne: a helyszín adja a hangosítást, a személyzet beszedi a belépőt, a zenész elmegy, előadja a művészetét, és a végén a személyzettől megkapja a művészete aktuális ellenértékét, ami az átlagosan 500 Ft-os belépők, és az átlagosan 50-100 főt befogadni képes budapesti klubok esetében maximális látogatottság mellett 50.000 forint, ami egy héttagú zenekar esetében - amilyenek például mi is vagyunk - az éhhalálhoz sok, az élethez kevés. Mert mit is fizetnek meg ezzel az ötven ruppóval: este hatkor megjelensz a próbateremben (amelyet pénzért bérelsz), összepakolod a hangszereidet (amelyek nem olcsók), és 7 órakor megjelensz a fellépés helyszínén. Felépíted a színpadot, megcsinálod a hangbeállást, majd 9-kor eljátszod a hónapok-évek (ingyenes és önkéntes, bár lelkes) munkájával összeállított műsorodat az egybegyűlt nagyérdeműnek. Tartasz szünetet is, hogy a helynek is jó legyen, és fogyasszon az úri közönség, így fél tizenkettő, éjfél van, mire befejezed. Lebontod a színpadot, összepakolod a (drága pénzen vett és karbantartott) hangszereidet, és visszaviszed a próbaterembe (amelyet nem két forintért bérelsz). Most van kb. éjjel fél kettő. Mire az éjszakai járatokkal hazaérsz (ha nem vagy mázlista, és nincs kocsid), már a három órát is elütötte. Tehát kilenc (9) órát dolgoztál hét (7) ezer forintért (heten vagyunk az ötvenesre). Nos, persze vannak, akik még ennyit sem keresnek a saját területükön, de itt sem erről van szó. Mert a hely, ahol fellépsz, lehúz, mint a szegény embert az ág: 

- A fellépőket csalogató hirdetésben persze ott van, hogy a hely adja a hangtechnikát, ami viszont nincs ott, az az, hogy ezért a zenekarnak 8-10 ezer forintot fizetnie kell.

- A belépőjegyet a helyi személyzet szedi, ezért a zenekar megintcsak fizet 3-4 ezer forintot.

- A koncertet szervező fiatalember az ezután fennmaradó jegybevétel 80%-át (hétvégén 70%-át) adja át a zenekarnak.

Tehát - a jobbik értékekkel számolva - a tényleges helyzet a következő: Megtöltöd a helyet, az emberek isznak, mulatnak, zenét hallgatnak, a hétfős zenekar kilenc óra ráfordításával ezért kap, lássuk csak 50.000 - 8.000 - 3.000 = 39.000 forintot, pontosabban annak a 80%-át, vagyis 31.200 forintot. Ez esetünkben fejenként 4.400 forintot jelent. És mindezt akkor, ha tele a hely! A szintén szép klubközönségnek számító 70 fő esetén ugyanez 2.700 Ft. Önérzetedet viszont simogathatja a tudat, hogy a kocsma a te izzadságodból vásárol hangtechnikát, és a személyzetet is te fizeted.

És hiába játszottál szerte a világban szebbnél-szebb helyeken és jobbnál-jobb színpadokon, az idehaza fabatkát sem ér, meg aztán mégiscsak a saját, hazai közönségedet szereted a legjobban.

Lázban ég a kultúrmédia: Jávori Fegya és Dunai Tamás orosz-zsidó kocsmadalokat játszik.

Nahát-nahát, ilyenről még soha életemben nem hallottam! Micsoda fantasztikus ötlet, micsoda újdonság, micsoda merész kezdeményezés, baszki!

Még 2004-ben írtam borítószöveget a Kikötőre. Nem is lett olyan rossz (ötévente egyszer sikerül). És most meghatódtam, mert valaki vette a fáradságot, és spanyolra fordította. Ráadásul nem is a turné kapcsán. A holnapi Pótkulcs koncertet ajánlják így: 

„Ciruela judía, aguardiente húngaro, buen humor, éxtasis, amor, muerte. Humo, luces pálidas, pavimeto de primera planta. Torre de Bábel de primera planta de pueblos, melodías y ritmos. Nuestro hogar de los últimos diez años. Les cantamos a los que se despiden y a los recién llegados. Todo el mundo pasa por aquí. Ésta es una comedia especial donde la música y el ambiente son igualmente importantes. Fuera las naves vienen y se van. Este mundo es un puerto.”

És a műsor (Basszus) egy ideig biztosan meghallgatható még itt: 

http://www.klubradio.hu/index.php?id=112

Azért jó, ha sok koncertje van az embernek (akarom mondani zenésznek), mert így sokkal könnyebb észben tartani a naptárt. Milyen nap van ma? Miért, hol játszottunk tegnap? Szombathelyen a Savaria Történelmi Karneválon. Ja, az vasárnap volt, akkor most hétfő. Tanulság: legyen az 30, 50 vagy 70 perc, a hangbeállásra biztosított idő mindig 10 perccel kevesebb, mint amennyire szükség van. Szombathelyden is így volt. De meg is volt a gyümölcse: Dr. Littmann több dicséretet is bezsebelt, miszerint ez volt az elmúlt évek egyik legjobban kevert koncertje. 

Döbbenten számoltam utána, hogy negyedik éve játszunk a Pótkulcsban. Pedig hangosak vagyunk ott, nagyon. Az első fellépésünkön Csilla rémülten csukta az ajtókat-ablakokat. De a hely jó, igaz a fináncoktól való félelem eltüntette a hűtőből a bíborszínű házipálinkát.

Apropó, disznóság!!! Ellopták a magyar tequilás ötletünket, még a videára is feltették, na mindegy, nem perelünk, inkább nézzétek meg: http://videa.hu/videok/felnott/a-magyar-tequila-RTfPaMJVcyDuI3Vd

Szeptember 6-án Pozsonyba megyünk. Remélem, mi nem csak Révkomáromig jutunk, mint nagyjaink, hanem ténylegesen át is jutunk az ostobaság emelte uniós vasfüggönyön. Kicsit félek, olvastam rémtörténeteket a magyar rendszámú autókhoz való hatósági hozzáállásról, de majd jó lassan megyünk, persze az is igaz, hogy a Jóbarátokban Rosst éppen ezért büntették meg.

Olyannyira hiányzunk egymásnak így két nap távlatából, hogy ma estére meg is beszéltünk egy próbát gyorsan, enyhíteni az elvonási tüneteket. Holnap pedig elutazunk együtt Bánkra egy jó kis radnótis tímbildingre: "készül az új projekt, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg", vagy hogy is van ez...

Jah, ma este mindenki hallgassa 9-től a Klub rádiót! Ha az áramszolgáltató is úgy akarja, akkor ma már tényleg lesz benne Vodku.

Pénteken pedig találkozunk a Pótkulcsban! Ugye?

...és Renátának macska volt az ölében, kölyökmacska, Ferenc a neve Szombathelyen találta. Tomi vezetett, mi pedig kedvenc slágereinket énekeltük. Illetve Sári és Julcsi énekeltek, én pedig "óbégattam" (copyright Bede). Kiderült, hogy három órán keresztül nem kell ismételnünk, mert hatalmas a repertoár. Néhány példa: Nika Zeperimeno, I just called to say I love you, Varázsceruza, Kockásfülű nyúl, Csao Marina. Alakul a haknizenekar...

Tehát, akkor blogoljunk...

Az augusztus mindig szép hónap! Főleg, mert a július után jön, amikor is lebarnulunk, kipihenjük magunkat, világot látunk, stb. Nohát, mi csak a Balatont néztük meg, de azt sokszor, valamint legalább ugyanannyiszor (ha nem többször) belebámultunk néhány pohár aljába is. No fel is bátorodtunk annyira, hogy az elkövetkező négy napban négy különböző helyszínen játszunk, kelettől-nyugatig. Tudjátok, amolyan mini turné. Kezdünk a Zp-ben holnap (20-án) repölőgépzaj, és robbanások közepette, majd pénteken (21-én) Szolnokon játszunk. Ezen két alkalmon a Paganzát is hallhatjátok-láthatjátok, valamin Szolnokon a Kiende is szerepelni fog, ha már így összejöttünk... 22-én szombaton a Mesterségek Ünnepén fogunk felbukkani a várban Radnótis barátainkkal karöltve. Lezárásként pedig vasárnap (23-án) egészen nyugatra merészkedünk, Szombathelyre, itt a Savaria-karneválon fogunk hőbörögni egyet.

Tessék válogatni, és eljönni!

Holnap este a Kőbányai Gyermek és Ifjúsági Szabadidőközpontban játszunk, 2007 novembere után újra. Vegyesek az emlékek. Kevesen jöttek el (bár az én személyes minimumigényemet, vagyis hogy többen legyenek a nézőtéren, mint mi a színpadon, sikerült teljesíteni). Szereztünk egy barátot, doktor Gyulát, akinek annyira tetszett a produkció, hogy mindjárt betolt kettő üveg bort, és azóta is időről-időre összefutunk (nemcsak koncerten), meg elvesztettünk egyet (Tequilát, aki nem tudta, milyen koncertet hallgatott doktor Gyula, viszont nem is tolt be kettő üveg tequilát). Ugyanis hangosak voltunk, meg túl sokat táncikáltunk a színpadon, és különben is hol vannak a kisdobok.

Ebből is látszik, hogy ahány ház, annyi szo.ás. Mindenesetre Gyula némi iróniával már tájékoztatott, hogy ő ott lesz a - remélhetőleg teltházas - koncerten. Azért jó, ha nagy a közönség, mert olyankor jobban szól a cájg. A Trabant meg azért jó, mert kicsi. Úgyhogy elmentem, vettem kottát meg biciklit. Ami azért jó, mert jó.

Holnap KÖSZI. És te, nyájas olvasó, eljössz 1800-ért? 

Azt kérdezi tegnap Kisdani a Könyvtárban, hogy a blog csak Mexikóra indult-e. Nem, mondtuk egyszerre Árpival, csak usták vagyunk (és eseménytelen az életünk). Meg azt is mondta Árpi, hogy el Padre "Akik bekaphatják" című blogjában sincs még semmi.

No hát tegnap jó esténk volt a Liszt Ferenc téren. Az Andrássy, Ady és Jókai által behatárolt területen felállított színpadon vidám utcazenélésre készültünk, amiből másfél órás fieszta lett vagy 150 nézővel, még lemezeket is adtunk el, ami a váság közepette - és Vodku-lemezekről lévén szó - több mint meglepő. (Az a jó koncert, ahol átázik a sapkám. Most csavarni lehetett).

Este a Könyvtárban elkortyoltuk a lemezbevételt Miska szülinapját ülve. Én azt is ünnepeltem, hogy lassan 25 éve iszom gyorsan, és már azt hittem, mindent kipróbáltam, amikor családi tájékoztatást kaptam egy mexikói alapfunkció magyar nemzeti adaptációjáról. A recept, amit az első adandó alkalommal ki fogok próbálni: 

A magyar tequilázás

A bal kezed hüvelyk- és mutatóujja közötti árkot kend be szalonnával, majd szórj rá édesnemes (bátrabbak csípős) kalocsai pirospaprikát. A jobb kezedbe fogj magyar házi kerítésszaggatót. Nyald meg a paprikás-szalonnás kezed, húzd le a HP-t, majd harapj egy nagyot a szalonnából, csorogjon a zsírja!!!!

Király. Azt írja az újság, illetve az Index, hogy Mexikóban már februárban felbukkant a sertésinfluenza. No nem sok helyen, legfeljebb csak Veracruz és Oaxaca városokban. Ezt a két gyönyörű települést az köti össze, hogy március 13-14-én itt volt a Vodku zenekar első két koncertje. EGyébként mindkét városban "lázas" sikert arattunk.

Hát ezt is megéltük, hogy egy cikkben szereplünk ilyen jelentős szervezetekkel és személyekkel.

http://www.blikk.hu/aktualis/panik-jon-az-influenza-144597.html

Biztos, hogy minden rendben van a fejekben? Örkény sírva könyörögne a receptért, ha ezt olvasná!:)

Beszéltem Juan barátunkkal, aki Mexikóvárosban él és tanul, egyrészt kíváncsi voltam, hogy van, másrést érdekelt, mennyire nagyítja fel a média a járványt.

Semennyire. Szerencsére ő és a környezete jól van, de azt írja, hogy még az is szörnyű (horrible), amit elmondanak a hírekben, hát még az, amit nem. Minden zárva, minden kihalt, mindenki otthon ül és fél.

basszus....

Mondjuk kicsit levon az értékéből, hogy a Forma 1 közben történt, így nem láttam, amint kedvenc Kimim felküzdötte magát a tizenixedik helyre, viszont élményekben gazdag és magas művészettől sem mentes mexikói utazásunkra immár a magyar élsajtó is felfigyelt, ugyanis ma felhívott egy újságíró - ha jól értettem a Blikktől - és feltette a leglényegesebb kérdést, amely utazásunkkal kapcsolatban ma felmerülhet, mégpedig azt, hogy nem tapasztaljuk-e magunkon a kombinált marha-disznó-madárinfluenza tüneteit, hiszen nemrégiben tértünk haza Mexikóból.

Azt hiszem, jól vagyunk. És lehet, hogy gyorsan kellene szervezni egy-két bulit Bolíviába is.

***

Na eltelt pár óra. Én itt poénkodok, pedig utánaszámoltam. Három és fél hete jöttünk haza Mexikóból, a megfertőzödött new yorki iskolások pedig két hete. Necces, nem? Visszafelé szeret kombinálni az emlékezet. Az biztos, hogy semmit sem hallottunk erről az egészről, viszont több városban is láttunk járókelőket és kerékpárosokat védőmaszkban. Nem a hangulatot akarom kelteni, nálunk is sokan védekeznek így a szmog ellen, no meg volt is szmog odakinn, de azért kicsit mégiscsak hátborzongató, hogy csak pár napon múlt, hogy a mi kis tündérmesénk megmaradt tündérmesének.

Huhh...ébresztő...menni kell koncertre...játszom, vagy mi! De hol is? Acambaro...nem, inkább Acapulco? Áh, nem, csak arra emlékszem, hogy valami 'A' betűs...de mi is? Jah, persze...After Music Pub!

Hát igen...ennyi volt! Szép színházak, előadótermek, pálmákkal szegélyezett főterek, tenger, indiánlányok és kukoricasör! Szép álom volt. Isten veletek! No és, jó reggelt Magyar Valóság! Bezáró művházak, koncerttermek, és csődbe ment fesztiválok országa! No és persze a sikeres zenész-füstös kocsmák országa is! No, hát mindegy! Ezt is szeretjük! Méghozzá nagyon!

Tehát ez is nagyon jó bulinak ígérkezik, tessék lejönni am este az After Music Pubba, ahol hamarosan már melegít is a szimpatikus, és (most már) napbarnított Vodku zenekar. Ez lesz az első Mexikó után! Úgyhogy vegyétek fel a lakkcipőt, hogy tudjatok táncolni!:)

Emlékszem, van már vagy harmincöt éve, hogy kis színes lapokat tettünk a lobogó fazékba, volt köztük sötétkék, piros, meg sárga is, s néztük, hogy megfesti lassan a vizet és aztán a tojást is, apránként, egyre sötétebbre. Némelyik tojásra hegyezett viasszal ábrákat rajzoltunk, tudtuk, a festék ott nem fogja a héjat, s fehérek maradnak ákombákomjaink.

Hétfőn meg apámmal indultunk, szép ruha, kis nejlonzacskó az ajándék tojásnak, csokinak (némelyik megrepedt, megolvadt, s volt, amit megettem, de olyan is volt, ami büdösre zápult az ablakban, hetekig nem voltam hajlandó kidobni). Volt család Pesten, hisz legalább négy helyre mentünk, és apu már jött volna haza, de én csak rángattam, Kelenföld, Belváros, no meg a nyolcadik kerület, és volt, hogy lementünk Szegedre, Röszkére, Szatymazra, ott is volt nagy család, házibor, pálinka, gyereknek Pepsi meg málnaszörp.

És jöttek hozzánk is, anyám és nővérem úgy tettek, mintha a terhükre lenne a locsolás, de azért került az asztalra húsvéti terítő, sütemény, többféle üdítő, meg persze tinta a nagyoknak.

***

Nem tudom, vannak-e még olyan lapocskák (Ápiszban sem jártam sok éve), de amúgy sem festünk már semmit, család is megfogyott, nem megyünk, nem jönnek, elmúlt az ünnep már legalább harmincöt éve. Fekszünk a kanapén, filmeket nézünk, örülünk seggünkön a lyuknak. Néha még  becsenget innen a telepről egy-két cigánygyerek (locsolni akarnak), nagyjából ennyi van, ami a régijó időkből megmaradt.

(sonkát, azt veszünk, mert zabálni kell, de az utolsó nyuszi a tévé logójába bújtatva gubbaszt és nem mozog, s kedden a napkelte nélküle kezdődik).

Fura, de nekem még mindig nem megy a visszatalálás, pedig már nyolcadik napja itthon vagyunk. Tegnap este is elaludtam a tévé előtt 9-kor, aztán Ági 11-kor berángatott ágyban aludni. Aztán felébredtem, még sötét volt, mondom, dejó, nem döglöm át a napot. Kijöttem nappaliba, látom az órán 1:45, mármint hajnal. Ettem (!). Aztán olvastam 4-ig (Arthur C.Clarke: A távoli Föld dalai), aztán alaudtam a kanapén. Aztán reggel hatkor bevánszorogtam, Ági még aludt, de azért jól leszúrt - nincs mit tenni. Aztán délelőtt 11-kor nyitottam újra szemet. 8 nem fogadott hívás, egyebek. Most fél három lesz mindjárt, és fogalmam sincs, mi lesz este.

Jót nevettem is: találtam egy kritikát a farkasok és bárányokról, azt írják benne, hogy úgy nézünk a színpadon, mint egy általános iskolai kulturális seregszemle kínlódó szereplői, ugyanakkor a zene karakteres és fülbemászó...  Én büszke vagyok, hogy általános iskolásnak néznek, akármilyen kontextusban történjék is.

Elküldtem a médiának sikereink történetét, az óceánokat, sivatagokat, meg az eladott lemezek százait. Azt hittem, van hírértéke. Nos, nincs. :-) Sebaj, három hét egotúra után folytatódik a magyar gyaloggalopp. Van ennek is diszkrét bája.

Kedves türelmetlenek!

Szorgalmasan rakodom fel a képeket a netre, már legalább a felénél tartok (ez mintegy 200 fotót jelent). Nem kényszerítelek benneteket arra, hogy kivárjátok, míg mind felteszem, így felfedem a titkot: 

http://vodku.kepeim.hu

Nézzétek, kommenteljetek.

Sabino barátom összefoglalójának első része annyira tömör, lényeglátó, találó és irodalmilag is magas színvonalú, hogy a memoárjaimat is vele fogom megíratni. Készülnek a képek, a videók, hamarosan elárasztjuk a netet. Közben pedig pihenjük magunkat kifelé, és várjuk április 18-át, amikor az After Musicban megnézzük, hogy Magyarországon is ütnek-e a Vodku-dalok, vagy csak Mexikóban.

Egyébként a turné kinti szervezői már írtak nekünk, hogy a nagy sikerre való tekintettel a turné megismétlése várható. Sőt, még az sem kizárt, hogy minden eddiginél északabbra is eljutunk...

És végül a legégetőbb szükségleteket kielégítendő, egy életkép a Csendes-óceán partjáról

Nagyon megzavart ez az időeltolódás! Ami egyfelől abban nyilvánul meg, hogy korán kelek, már ez is épp elég okot ad az aggódásra, de ráadásul még grafomán is kezdek lenni. Úgyhogy mindenkitől bocs, írni fogok.

Gondoltam elkezdem az összefoglalást a turnéról. Következzen itt néhány adat: legek, számok, érdekességek.

Először is soha annyi „leg-” nem volt körülöttem, mint az elmúlt néhány héten. De szerintem ezt az egész zenekar elmondhatja magáról, függetlenül attól, hogy már harmadjára volt a Vodku mexikói turnén.

Kezdjük az elején. Mexikó a legnépesebb spanyol ajkú ország, lakossága 100 millió fölött jár. Mexikóvárosba érkeztünk elsőnek, ami ugyan számomra nem egyértelmű, mert rengeteg ellentmondásos adatot találtam ezzel kapcsolatban, de az útikönyvem szerint a világ legnépesebb városa a maga 26 millió lakosával. De ha nem, akkor is k. nagy! A második legnagyobb mexikói város, ahol szintén játszottunk, az Guadalajara, ami cirka 5 milliós metropolisz.

Láttunk hatalmas működő vulkánokat (meg biztos nem működőt is…), mint például a Popocatépetl a maga 5465 méterével (még füstölögni is láttuk kicsit!), aztán nem sokkal később a Pico de Orizabát (5760 m), meg amúgy sok-sok akkora hegyet láttunk, hogy egész Magyarország elférne egy ilyenen…na jó mondjuk 1-2 megyéje biztosan ráférne. Ott egy kicsit mások a léptékek. Játszottunk a tengerszinten, és mintegy 2400 méteres magasságban is.

Aztán úsztunk a Csendes óceánban, ami a Föld legnagyobb óceánja, valamint a Mexikói-öbölben, ami kis jóindulattal az Atlanti óceán részének nevezhető. Úsztunk (vagy lubickoltunk) még vagy 5-6 medencében is.

Jártunk eléggé délen is (Oaxaca), valamint egészen északon is (Monterrey). Keleten Veracruzig, nyugaton Durangóig jutottunk.

Láttuk Oaxacában a Föld legöregebb fáját, mintegy két-háromezer éves nemtudommilyenfát. A neten persze találtam adatokat 4000 éves fákról is, nadehát ezt akkor is láttuk, és elhihetitek, hogy nem volt kicsi!

Megfordultunk 17 város 17 szállodájában (és egyszer a Hora közben is majdnem…:)), az egyik szállodában kétszer is. Aki eltalálja melyik városban, az értékes nyereményt kap!:) Volt köztük jobb és rosszabb is, de azért nagyon sohasem sírtunk!

Eladtunk egy raklapnyi cd-t, és kaptunk is néhányat, kiosztottunk több száz autogramot, csináltak rólunk több száz családi, és sajtófotót, stb

Jártunk 5 csillagos szállodai bárban, és persze kétszárnyú lengőajtós kis zugkocsmákban is. Nagy különbség nincs a kettő között Mexikóban, talán annyi, hogy az utóbbiakban jobb, és gyorsabb a kiszolgálás, no és nem fogy el a sör egy kör után, mint ahogy San Luis Potosiban történt a minimium 4 csillagos Panorama Hotelben összesen 4 üveg Corona elfogyasztása után (?!).  Mi sem értettük…

Láttunk még nemzeti parkot, sivatagot, nagy kopár hegyeket, meg erdőket is nagy hegyekkel. Voltunk Mexikó legnagyobb tavánál, a Chapala tónál. Ettől azért nem kell hasra esni, körülbelül akkora, mint a Balaton, és egyáltalán nem szebb. Miska elmondása szerint átmentünk egy tavon, amire nem hidat építettek, hanem feltöltötték olyan szélesen, ahogy azt az út megkívánta. (Azért Miska elmondása szerint, mert rajta kívül mindenki aludt éppen, még talán a sofőr is...).

Ültünk nagyon sokat buszon, 3 sofőrrel (kedvencünk Enrique, aki jókedvű volt, és folyton énekelt vezetés közben), 4 repülőn, odafele még a pilótafülkét is megnézhettük P. Zsolt közbenjárására.

Meg még láttunk és tapasztaltunk egy csomó mindent, csak most nem jut eszembe, vagy mittudomén…

Összességében nagyon nagy élmény volt az egész út, életre szóló! Remélem lesz még ilyen!

Itthon vagyunk! Az első kábulatból ébredtem épp. Fél hétkor!!!! Én! Magamtól! Nem röhög! Nyugszik! Azért nem kell megijedni, nem vagyok beteg, csak hát az átállás, ugye.... Úgy tűnik megzavart az időeltolódás. Azért nem hinném, hogy mondjuk holnap ne tudnék 11-ig aludni, ahogy azt tisztességes zenész emberek szokták tenni.:) Tapasztalatból elmondhatjuk, hogy San Juan del Rióból eljutni Budapestre pontosan 24 órát vesz igénybe (várakozásokkal). Kemény út volt. Először hajoltam, aztán már csak feküdtem a Malév gépen Madridtól Budapestig. Nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy...hát...hogyismondják?.... Légibetegség? Az valami olyan, mint a tengeribetegség megfordítva. Tudjátok, amikor nagyon sokáig van az ember hajón, és aztán szárazföldre lép, akkor szédül, meg úgy érzi, hogy mozog alatta a talaj. No nekem tökéletesen ilyen volt 4 óra buszozás és 11+3 óra repülés után sétálgatni a Ferihegyen. Alig bírtam állni. Olyan valószerűtlen volt az egész helyzet, hogy nem mozog alattam semmi. Gyorsan meg is kértem Istit, hogy vigyen egy kört autóval, hogy aklimatizálódjak!:)

Tegnap még lenéztünk a törzshelyünkre, a Jelenbe, megkóstoltuk a sok kukoricasör után, hogy csúszik e még a hazai kesernyés sör. Jelentem, igen!:) Rögtön nagy "sztorizásba" kezdtünk barátainknak, szerintem már most unják az egészet, pedig még végig kell ülniük egy diavetítést, hogy megnézzék a képeket...mind a 13 gigabájtnyit!:) Ezt lehet fenyegetésnek is venni! Hamarosan jelentkezünk még beszámolókkal, képekkel. Most néhány nap alvás jön.

Vége! Megvolt! Pakolunk! Megyünk haza!

Megcsináltuk a 15 bulit 18 nap alatt. Árpi rajzolta a térképen, mekkora utat jártunk be. Ránéztem, és nem hittem el. Le fogjuk mérni pontosan, de biztosan súrolja a 7000 km-t. Eladtunk vagy 500 CD-t, agyonautogramoztuk magunkat, a mexikóiak meg agyoncsaládifotóztak minket. Tökös a társaság, nem volt anyázás, balhé, nyöszörgés, csak a roppant ostoba pincérekre néztünk néha csúnyán. Mindjárt éjfél, összepakoltunk, kéne aludni, mert 5 óra múlva indulunk a.- reptérre. Reméljük rendben becsekkolunk, nem lesz gond a néhány extra üveg teksiből :-)

Köszönjük, Mexikó! Megyek, Anyu!!! 

La gira ha terminado, vamos a casa, gracias, Mexico, regresaremos pronto!

Igazán kezdünk fáradni...egymásnak még nem ugrottunk, de pl a nemzeti park fotózását Uruapanban Szabira bíztam. Igaz, én már egyszer végigfotóztam, még állványt is vittem. És mindezek mellett amúgy is kevesebb dolog történik velünk, mint előtte, mert egyre kevesebb időnk van a megérkezések és a koncertek között és ha mégis több mondjuk, mint 1,5 óra, akkor meg pihenünk. Tegnap pl Chapalaban jártunk, amit azt hiszem nyugodtan nevezhetek a mexikói Balatonnak, csak kicsit nagyobb villák sorakoznak a parton, mint nálunk. Ide gyűlik ugyanis egy csomó ámerikai, kanadai, stb nyugdíjas. Ennek megfelelően a dögunalom non plus ultrája a város, pedig szép nagyon. Szóval itt például 45 percünk volt az érkezés és a koncerthelyszínre való indulás között. Kis túlzással a buszból bőröndökkel futottunk a medencéhez és annak széle és víz közötti repülés közben
öltöztünk fürdőruhába. Száradás és futás koncertre, ahol nem spanyolul kellett konferálni, hanem angolul. Na itt aztán ment a rinya, hogy itt jujj ez nagyon milyen hangos és a nyugdíjasok és nem hát hogyan azonnal. Littmann Tomi megint nem hangosító volt, hanem halkító. Szegény Dudás Tomi meg teljes letargiában símogatta végig az egész koncertet. Jelentem kérem nagyon nagy siker volt, csak ketten mentek haza a hangerő miatt, pedig
csak ki kellett volna kapcsolni a hallókészüléküket, mentőt sem kellett kihívni, és nagyon sok dícséretet kaptunk.
No more rinya please!
A hátralevő 3 koncert ingaóra szerű lesz, ami most igazán megterhelő lesz nekünk. Most épp 370 kmt teszünk keletre, aztán vissza nyugatra 260, aztán vissza keletre 410, oszt még 110 és haza. Lehetne inkább egy helyen, félúton a három. Aztán megyünk Titeket is már boldogítani.