Igazán kezdünk fáradni...egymásnak még nem ugrottunk, de pl a nemzeti park fotózását Uruapanban Szabira bíztam. Igaz, én már egyszer végigfotóztam, még állványt is vittem. És mindezek mellett amúgy is kevesebb dolog történik velünk, mint előtte, mert egyre kevesebb időnk van a megérkezések és a koncertek között és ha mégis több mondjuk, mint 1,5 óra, akkor meg pihenünk. Tegnap pl Chapalaban jártunk, amit azt hiszem nyugodtan nevezhetek a mexikói Balatonnak, csak kicsit nagyobb villák sorakoznak a parton, mint nálunk. Ide gyűlik ugyanis egy csomó ámerikai, kanadai, stb nyugdíjas. Ennek megfelelően a dögunalom non plus ultrája a város, pedig szép nagyon. Szóval itt például 45 percünk volt az érkezés és a koncerthelyszínre való indulás között. Kis túlzással a buszból bőröndökkel futottunk a medencéhez és annak széle és víz közötti repülés közben
öltöztünk fürdőruhába. Száradás és futás koncertre, ahol nem spanyolul kellett konferálni, hanem angolul. Na itt aztán ment a rinya, hogy itt jujj ez nagyon milyen hangos és a nyugdíjasok és nem hát hogyan azonnal. Littmann Tomi megint nem hangosító volt, hanem halkító. Szegény Dudás Tomi meg teljes letargiában símogatta végig az egész koncertet. Jelentem kérem nagyon nagy siker volt, csak ketten mentek haza a hangerő miatt, pedig
csak ki kellett volna kapcsolni a hallókészüléküket, mentőt sem kellett kihívni, és nagyon sok dícséretet kaptunk.
No more rinya please!
A hátralevő 3 koncert ingaóra szerű lesz, ami most igazán megterhelő lesz nekünk. Most épp 370 kmt teszünk keletre, aztán vissza nyugatra 260, aztán vissza keletre 410, oszt még 110 és haza. Lehetne inkább egy helyen, félúton a három. Aztán megyünk Titeket is már boldogítani.