Emlékszem, van már vagy harmincöt éve, hogy kis színes lapokat tettünk a lobogó fazékba, volt köztük sötétkék, piros, meg sárga is, s néztük, hogy megfesti lassan a vizet és aztán a tojást is, apránként, egyre sötétebbre. Némelyik tojásra hegyezett viasszal ábrákat rajzoltunk, tudtuk, a festék ott nem fogja a héjat, s fehérek maradnak ákombákomjaink.

Hétfőn meg apámmal indultunk, szép ruha, kis nejlonzacskó az ajándék tojásnak, csokinak (némelyik megrepedt, megolvadt, s volt, amit megettem, de olyan is volt, ami büdösre zápult az ablakban, hetekig nem voltam hajlandó kidobni). Volt család Pesten, hisz legalább négy helyre mentünk, és apu már jött volna haza, de én csak rángattam, Kelenföld, Belváros, no meg a nyolcadik kerület, és volt, hogy lementünk Szegedre, Röszkére, Szatymazra, ott is volt nagy család, házibor, pálinka, gyereknek Pepsi meg málnaszörp.

És jöttek hozzánk is, anyám és nővérem úgy tettek, mintha a terhükre lenne a locsolás, de azért került az asztalra húsvéti terítő, sütemény, többféle üdítő, meg persze tinta a nagyoknak.

***

Nem tudom, vannak-e még olyan lapocskák (Ápiszban sem jártam sok éve), de amúgy sem festünk már semmit, család is megfogyott, nem megyünk, nem jönnek, elmúlt az ünnep már legalább harmincöt éve. Fekszünk a kanapén, filmeket nézünk, örülünk seggünkön a lyuknak. Néha még  becsenget innen a telepről egy-két cigánygyerek (locsolni akarnak), nagyjából ennyi van, ami a régijó időkből megmaradt.

(sonkát, azt veszünk, mert zabálni kell, de az utolsó nyuszi a tévé logójába bújtatva gubbaszt és nem mozog, s kedden a napkelte nélküle kezdődik).