Lázban ég a kultúrmédia: Jávori Fegya és Dunai Tamás orosz-zsidó kocsmadalokat játszik.

Nahát-nahát, ilyenről még soha életemben nem hallottam! Micsoda fantasztikus ötlet, micsoda újdonság, micsoda merész kezdeményezés, baszki!

Még 2004-ben írtam borítószöveget a Kikötőre. Nem is lett olyan rossz (ötévente egyszer sikerül). És most meghatódtam, mert valaki vette a fáradtságot, és spanyolra fordította. Ráadásul nem is a turné kapcsán. A holnapi Pótkulcs koncertet ajánlják így: 

„Ciruela judía, aguardiente húngaro, buen humor, éxtasis, amor, muerte. Humo, luces pálidas, pavimeto de primera planta. Torre de Bábel de primera planta de pueblos, melodías y ritmos. Nuestro hogar de los últimos diez años. Les cantamos a los que se despiden y a los recién llegados. Todo el mundo pasa por aquí. Ésta es una comedia especial donde la música y el ambiente son igualmente importantes. Fuera las naves vienen y se van. Este mundo es un puerto.”

És a műsor (Basszus) egy ideig biztosan meghallgatható még itt: 

http://www.klubradio.hu/index.php?id=112

Azért jó, ha sok koncertje van az embernek (akarom mondani zenésznek), mert így sokkal könnyebb észben tartani a naptárt. Milyen nap van ma? Miért, hol játszottunk tegnap? Szombathelyen a Savaria Történelmi Karneválon. Ja, az vasárnap volt, akkor most hétfő. Tanulság: legyen az 30, 50 vagy 70 perc, a hangbeállásra biztosított idő mindig 10 perccel kevesebb, mint amennyire szükség van. Szombathelyden is így volt. De meg is volt a gyümölcse: Dr. Littmann több dicséretet is bezsebelt, miszerint ez volt az elmúlt évek egyik legjobban kevert koncertje. 

Döbbenten számoltam utána, hogy negyedik éve játszunk a Pótkulcsban. Pedig hangosak vagyunk ott, nagyon. Az első fellépésünkön Csilla rémülten csukta az ajtókat-ablakokat. De a hely jó, igaz a fináncoktól való félelem eltüntette a hűtőből a bíborszínű házipálinkát.

Apropó, disznóság!!! Ellopták a magyar tequilás ötletünket, még a videára is feltették, na mindegy, nem perelünk, inkább nézzétek meg: http://videa.hu/videok/felnott/a-magyar-tequila-RTfPaMJVcyDuI3Vd

Szeptember 6-án Pozsonyba megyünk. Remélem, mi nem csak Révkomáromig jutunk, mint nagyjaink, hanem ténylegesen át is jutunk az ostobaság emelte uniós vasfüggönyön. Kicsit félek, olvastam rémtörténeteket a magyar rendszámú autókhoz való hatósági hozzáállásról, de majd jó lassan megyünk, persze az is igaz, hogy a Jóbarátokban Rosst éppen ezért büntették meg.

Olyannyira hiányzunk egymásnak így két nap távlatából, hogy ma estére meg is beszéltünk egy próbát gyorsan, enyhíteni az elvonási tüneteket. Holnap pedig elutazunk együtt Bánkra egy jó kis radnótis tímbildingre: "készül az új projekt, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg", vagy hogy is van ez...

Jah, ma este mindenki hallgassa 9-től a Klub rádiót! Ha az áramszolgáltató is úgy akarja, akkor ma már tényleg lesz benne Vodku.

Pénteken pedig találkozunk a Pótkulcsban! Ugye?

...és Renátának macska volt az ölében, kölyökmacska, Ferenc a neve Szombathelyen találta. Tomi vezetett, mi pedig kedvenc slágereinket énekeltük. Illetve Sári és Julcsi énekeltek, én pedig "óbégattam" (copyright Bede). Kiderült, hogy három órán keresztül nem kell ismételnünk, mert hatalmas a repertoár. Néhány példa: Nika Zeperimeno, I just called to say I love you, Varázsceruza, Kockásfülű nyúl, Csao Marina. Alakul a haknizenekar...

Tehát, akkor blogoljunk...

Az augusztus mindig szép hónap! Főleg, mert a július után jön, amikor is lebarnulunk, kipihenjük magunkat, világot látunk, stb. Nohát, mi csak a Balatont néztük meg, de azt sokszor, valamint legalább ugyanannyiszor (ha nem többször) belebámultunk néhány pohár aljába is. No fel is bátorodtunk annyira, hogy az elkövetkező négy napban négy különböző helyszínen játszunk, kelettől-nyugatig. Tudjátok, amolyan mini turné. Kezdünk a Zp-ben holnap (20-án) repölőgépzaj, és robbanások közepette, majd pénteken (21-én) Szolnokon játszunk. Ezen két alkalmon a Paganzát is hallhatjátok-láthatjátok, valamin Szolnokon a Kiende is szerepelni fog, ha már így összejöttünk... 22-én szombaton a Mesterségek Ünnepén fogunk felbukkani a várban Radnótis barátainkkal karöltve. Lezárásként pedig vasárnap (23-án) egészen nyugatra merészkedünk, Szombathelyre, itt a Savaria-karneválon fogunk hőbörögni egyet.

Tessék válogatni, és eljönni!

Holnap este a Kőbányai Gyermek és Ifjúsági Szabadidőközpontban játszunk, 2007 novembere után újra. Vegyesek az emlékek. Kevesen jöttek el (bár az én személyes minimumigényemet, vagyis hogy többen legyenek a nézőtéren, mint mi a színpadon, sikerült teljesíteni). Szereztünk egy barátot, doktor Gyulát, akinek annyira tetszett a produkció, hogy mindjárt betolt kettő üveg bort, és azóta is időről-időre összefutunk (nemcsak koncerten), meg elvesztettünk egyet (Tequilát, aki nem tudta, milyen koncertet hallgatott doktor Gyula, viszont nem is tolt be kettő üveg tequilát). Ugyanis hangosak voltunk, meg túl sokat táncikáltunk a színpadon, és különben is hol vannak a kisdobok.

Ebből is látszik, hogy ahány ház, annyi szo.ás. Mindenesetre Gyula némi iróniával már tájékoztatott, hogy ő ott lesz a - remélhetőleg teltházas - koncerten. Azért jó, ha nagy a közönség, mert olyankor jobban szól a cájg. A Trabant meg azért jó, mert kicsi. Úgyhogy elmentem, vettem kottát meg biciklit. Ami azért jó, mert jó.

Holnap KÖSZI. És te, nyájas olvasó, eljössz 1800-ért? 

Azt kérdezi tegnap Kisdani a Könyvtárban, hogy a blog csak Mexikóra indult-e. Nem, mondtuk egyszerre Árpival, csak usták vagyunk (és eseménytelen az életünk). Meg azt is mondta Árpi, hogy el Padre "Akik bekaphatják" című blogjában sincs még semmi.

No hát tegnap jó esténk volt a Liszt Ferenc téren. Az Andrássy, Ady és Jókai által behatárolt területen felállított színpadon vidám utcazenélésre készültünk, amiből másfél órás fieszta lett vagy 150 nézővel, még lemezeket is adtunk el, ami a váság közepette - és Vodku-lemezekről lévén szó - több mint meglepő. (Az a jó koncert, ahol átázik a sapkám. Most csavarni lehetett).

Este a Könyvtárban elkortyoltuk a lemezbevételt Miska szülinapját ülve. Én azt is ünnepeltem, hogy lassan 25 éve iszom gyorsan, és már azt hittem, mindent kipróbáltam, amikor családi tájékoztatást kaptam egy mexikói alapfunkció magyar nemzeti adaptációjáról. A recept, amit az első adandó alkalommal ki fogok próbálni: 

A magyar tequilázás

A bal kezed hüvelyk- és mutatóujja közötti árkot kend be szalonnával, majd szórj rá édesnemes (bátrabbak csípős) kalocsai pirospaprikát. A jobb kezedbe fogj magyar házi kerítésszaggatót. Nyald meg a paprikás-szalonnás kezed, húzd le a HP-t, majd harapj egy nagyot a szalonnából, csorogjon a zsírja!!!!

Király. Azt írja az újság, illetve az Index, hogy Mexikóban már februárban felbukkant a sertésinfluenza. No nem sok helyen, legfeljebb csak Veracruz és Oaxaca városokban. Ezt a két gyönyörű települést az köti össze, hogy március 13-14-én itt volt a Vodku zenekar első két koncertje. EGyébként mindkét városban "lázas" sikert arattunk.

Hát ezt is megéltük, hogy egy cikkben szereplünk ilyen jelentős szervezetekkel és személyekkel.

http://www.blikk.hu/aktualis/panik-jon-az-influenza-144597.html

Biztos, hogy minden rendben van a fejekben? Örkény sírva könyörögne a receptért, ha ezt olvasná!:)

Beszéltem Juan barátunkkal, aki Mexikóvárosban él és tanul, egyrészt kíváncsi voltam, hogy van, másrést érdekelt, mennyire nagyítja fel a média a járványt.

Semennyire. Szerencsére ő és a környezete jól van, de azt írja, hogy még az is szörnyű (horrible), amit elmondanak a hírekben, hát még az, amit nem. Minden zárva, minden kihalt, mindenki otthon ül és fél.

basszus....

Mondjuk kicsit levon az értékéből, hogy a Forma 1 közben történt, így nem láttam, amint kedvenc Kimim felküzdötte magát a tizenixedik helyre, viszont élményekben gazdag és magas művészettől sem mentes mexikói utazásunkra immár a magyar élsajtó is felfigyelt, ugyanis ma felhívott egy újságíró - ha jól értettem a Blikktől - és feltette a leglényegesebb kérdést, amely utazásunkkal kapcsolatban ma felmerülhet, mégpedig azt, hogy nem tapasztaljuk-e magunkon a kombinált marha-disznó-madárinfluenza tüneteit, hiszen nemrégiben tértünk haza Mexikóból.

Azt hiszem, jól vagyunk. És lehet, hogy gyorsan kellene szervezni egy-két bulit Bolíviába is.

***

Na eltelt pár óra. Én itt poénkodok, pedig utánaszámoltam. Három és fél hete jöttünk haza Mexikóból, a megfertőzödött new yorki iskolások pedig két hete. Necces, nem? Visszafelé szeret kombinálni az emlékezet. Az biztos, hogy semmit sem hallottunk erről az egészről, viszont több városban is láttunk járókelőket és kerékpárosokat védőmaszkban. Nem a hangulatot akarom kelteni, nálunk is sokan védekeznek így a szmog ellen, no meg volt is szmog odakinn, de azért kicsit mégiscsak hátborzongató, hogy csak pár napon múlt, hogy a mi kis tündérmesénk megmaradt tündérmesének.

Huhh...ébresztő...menni kell koncertre...játszom, vagy mi! De hol is? Acambaro...nem, inkább Acapulco? Áh, nem, csak arra emlékszem, hogy valami 'A' betűs...de mi is? Jah, persze...After Music Pub!

Hát igen...ennyi volt! Szép színházak, előadótermek, pálmákkal szegélyezett főterek, tenger, indiánlányok és kukoricasör! Szép álom volt. Isten veletek! No és, jó reggelt Magyar Valóság! Bezáró művházak, koncerttermek, és csődbe ment fesztiválok országa! No és persze a sikeres zenész-füstös kocsmák országa is! No, hát mindegy! Ezt is szeretjük! Méghozzá nagyon!

Tehát ez is nagyon jó bulinak ígérkezik, tessék lejönni am este az After Music Pubba, ahol hamarosan már melegít is a szimpatikus, és (most már) napbarnított Vodku zenekar. Ez lesz az első Mexikó után! Úgyhogy vegyétek fel a lakkcipőt, hogy tudjatok táncolni!:)

Emlékszem, van már vagy harmincöt éve, hogy kis színes lapokat tettünk a lobogó fazékba, volt köztük sötétkék, piros, meg sárga is, s néztük, hogy megfesti lassan a vizet és aztán a tojást is, apránként, egyre sötétebbre. Némelyik tojásra hegyezett viasszal ábrákat rajzoltunk, tudtuk, a festék ott nem fogja a héjat, s fehérek maradnak ákombákomjaink.

Hétfőn meg apámmal indultunk, szép ruha, kis nejlonzacskó az ajándék tojásnak, csokinak (némelyik megrepedt, megolvadt, s volt, amit megettem, de olyan is volt, ami büdösre zápult az ablakban, hetekig nem voltam hajlandó kidobni). Volt család Pesten, hisz legalább négy helyre mentünk, és apu már jött volna haza, de én csak rángattam, Kelenföld, Belváros, no meg a nyolcadik kerület, és volt, hogy lementünk Szegedre, Röszkére, Szatymazra, ott is volt nagy család, házibor, pálinka, gyereknek Pepsi meg málnaszörp.

És jöttek hozzánk is, anyám és nővérem úgy tettek, mintha a terhükre lenne a locsolás, de azért került az asztalra húsvéti terítő, sütemény, többféle üdítő, meg persze tinta a nagyoknak.

***

Nem tudom, vannak-e még olyan lapocskák (Ápiszban sem jártam sok éve), de amúgy sem festünk már semmit, család is megfogyott, nem megyünk, nem jönnek, elmúlt az ünnep már legalább harmincöt éve. Fekszünk a kanapén, filmeket nézünk, örülünk seggünkön a lyuknak. Néha még  becsenget innen a telepről egy-két cigánygyerek (locsolni akarnak), nagyjából ennyi van, ami a régijó időkből megmaradt.

(sonkát, azt veszünk, mert zabálni kell, de az utolsó nyuszi a tévé logójába bújtatva gubbaszt és nem mozog, s kedden a napkelte nélküle kezdődik).

Fura, de nekem még mindig nem megy a visszatalálás, pedig már nyolcadik napja itthon vagyunk. Tegnap este is elaludtam a tévé előtt 9-kor, aztán Ági 11-kor berángatott ágyban aludni. Aztán felébredtem, még sötét volt, mondom, dejó, nem döglöm át a napot. Kijöttem nappaliba, látom az órán 1:45, mármint hajnal. Ettem (!). Aztán olvastam 4-ig (Arthur C.Clarke: A távoli Föld dalai), aztán alaudtam a kanapén. Aztán reggel hatkor bevánszorogtam, Ági még aludt, de azért jól leszúrt - nincs mit tenni. Aztán délelőtt 11-kor nyitottam újra szemet. 8 nem fogadott hívás, egyebek. Most fél három lesz mindjárt, és fogalmam sincs, mi lesz este.

Jót nevettem is: találtam egy kritikát a farkasok és bárányokról, azt írják benne, hogy úgy nézünk a színpadon, mint egy általános iskolai kulturális seregszemle kínlódó szereplői, ugyanakkor a zene karakteres és fülbemászó...  Én büszke vagyok, hogy általános iskolásnak néznek, akármilyen kontextusban történjék is.

Elküldtem a médiának sikereink történetét, az óceánokat, sivatagokat, meg az eladott lemezek százait. Azt hittem, van hírértéke. Nos, nincs. :-) Sebaj, három hét egotúra után folytatódik a magyar gyaloggalopp. Van ennek is diszkrét bája.

Kedves türelmetlenek!

Szorgalmasan rakodom fel a képeket a netre, már legalább a felénél tartok (ez mintegy 200 fotót jelent). Nem kényszerítelek benneteket arra, hogy kivárjátok, míg mind felteszem, így felfedem a titkot: 

http://vodku.kepeim.hu

Nézzétek, kommenteljetek.

Sabino barátom összefoglalójának első része annyira tömör, lényeglátó, találó és irodalmilag is magas színvonalú, hogy a memoárjaimat is vele fogom megíratni. Készülnek a képek, a videók, hamarosan elárasztjuk a netet. Közben pedig pihenjük magunkat kifelé, és várjuk április 18-át, amikor az After Musicban megnézzük, hogy Magyarországon is ütnek-e a Vodku-dalok, vagy csak Mexikóban.

Egyébként a turné kinti szervezői már írtak nekünk, hogy a nagy sikerre való tekintettel a turné megismétlése várható. Sőt, még az sem kizárt, hogy minden eddiginél északabbra is eljutunk...

És végül a legégetőbb szükségleteket kielégítendő, egy életkép a Csendes-óceán partjáról

Nagyon megzavart ez az időeltolódás! Ami egyfelől abban nyilvánul meg, hogy korán kelek, már ez is épp elég okot ad az aggódásra, de ráadásul még grafomán is kezdek lenni. Úgyhogy mindenkitől bocs, írni fogok.

Gondoltam elkezdem az összefoglalást a turnéról. Következzen itt néhány adat: legek, számok, érdekességek.

Először is soha annyi „leg-” nem volt körülöttem, mint az elmúlt néhány héten. De szerintem ezt az egész zenekar elmondhatja magáról, függetlenül attól, hogy már harmadjára volt a Vodku mexikói turnén.

Kezdjük az elején. Mexikó a legnépesebb spanyol ajkú ország, lakossága 100 millió fölött jár. Mexikóvárosba érkeztünk elsőnek, ami ugyan számomra nem egyértelmű, mert rengeteg ellentmondásos adatot találtam ezzel kapcsolatban, de az útikönyvem szerint a világ legnépesebb városa a maga 26 millió lakosával. De ha nem, akkor is k. nagy! A második legnagyobb mexikói város, ahol szintén játszottunk, az Guadalajara, ami cirka 5 milliós metropolisz.

Láttunk hatalmas működő vulkánokat (meg biztos nem működőt is…), mint például a Popocatépetl a maga 5465 méterével (még füstölögni is láttuk kicsit!), aztán nem sokkal később a Pico de Orizabát (5760 m), meg amúgy sok-sok akkora hegyet láttunk, hogy egész Magyarország elférne egy ilyenen…na jó mondjuk 1-2 megyéje biztosan ráférne. Ott egy kicsit mások a léptékek. Játszottunk a tengerszinten, és mintegy 2400 méteres magasságban is.

Aztán úsztunk a Csendes óceánban, ami a Föld legnagyobb óceánja, valamint a Mexikói-öbölben, ami kis jóindulattal az Atlanti óceán részének nevezhető. Úsztunk (vagy lubickoltunk) még vagy 5-6 medencében is.

Jártunk eléggé délen is (Oaxaca), valamint egészen északon is (Monterrey). Keleten Veracruzig, nyugaton Durangóig jutottunk.

Láttuk Oaxacában a Föld legöregebb fáját, mintegy két-háromezer éves nemtudommilyenfát. A neten persze találtam adatokat 4000 éves fákról is, nadehát ezt akkor is láttuk, és elhihetitek, hogy nem volt kicsi!

Megfordultunk 17 város 17 szállodájában (és egyszer a Hora közben is majdnem…:)), az egyik szállodában kétszer is. Aki eltalálja melyik városban, az értékes nyereményt kap!:) Volt köztük jobb és rosszabb is, de azért nagyon sohasem sírtunk!

Eladtunk egy raklapnyi cd-t, és kaptunk is néhányat, kiosztottunk több száz autogramot, csináltak rólunk több száz családi, és sajtófotót, stb

Jártunk 5 csillagos szállodai bárban, és persze kétszárnyú lengőajtós kis zugkocsmákban is. Nagy különbség nincs a kettő között Mexikóban, talán annyi, hogy az utóbbiakban jobb, és gyorsabb a kiszolgálás, no és nem fogy el a sör egy kör után, mint ahogy San Luis Potosiban történt a minimium 4 csillagos Panorama Hotelben összesen 4 üveg Corona elfogyasztása után (?!).  Mi sem értettük…

Láttunk még nemzeti parkot, sivatagot, nagy kopár hegyeket, meg erdőket is nagy hegyekkel. Voltunk Mexikó legnagyobb tavánál, a Chapala tónál. Ettől azért nem kell hasra esni, körülbelül akkora, mint a Balaton, és egyáltalán nem szebb. Miska elmondása szerint átmentünk egy tavon, amire nem hidat építettek, hanem feltöltötték olyan szélesen, ahogy azt az út megkívánta. (Azért Miska elmondása szerint, mert rajta kívül mindenki aludt éppen, még talán a sofőr is...).

Ültünk nagyon sokat buszon, 3 sofőrrel (kedvencünk Enrique, aki jókedvű volt, és folyton énekelt vezetés közben), 4 repülőn, odafele még a pilótafülkét is megnézhettük P. Zsolt közbenjárására.

Meg még láttunk és tapasztaltunk egy csomó mindent, csak most nem jut eszembe, vagy mittudomén…

Összességében nagyon nagy élmény volt az egész út, életre szóló! Remélem lesz még ilyen!

Itthon vagyunk! Az első kábulatból ébredtem épp. Fél hétkor!!!! Én! Magamtól! Nem röhög! Nyugszik! Azért nem kell megijedni, nem vagyok beteg, csak hát az átállás, ugye.... Úgy tűnik megzavart az időeltolódás. Azért nem hinném, hogy mondjuk holnap ne tudnék 11-ig aludni, ahogy azt tisztességes zenész emberek szokták tenni.:) Tapasztalatból elmondhatjuk, hogy San Juan del Rióból eljutni Budapestre pontosan 24 órát vesz igénybe (várakozásokkal). Kemény út volt. Először hajoltam, aztán már csak feküdtem a Malév gépen Madridtól Budapestig. Nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy...hát...hogyismondják?.... Légibetegség? Az valami olyan, mint a tengeribetegség megfordítva. Tudjátok, amikor nagyon sokáig van az ember hajón, és aztán szárazföldre lép, akkor szédül, meg úgy érzi, hogy mozog alatta a talaj. No nekem tökéletesen ilyen volt 4 óra buszozás és 11+3 óra repülés után sétálgatni a Ferihegyen. Alig bírtam állni. Olyan valószerűtlen volt az egész helyzet, hogy nem mozog alattam semmi. Gyorsan meg is kértem Istit, hogy vigyen egy kört autóval, hogy aklimatizálódjak!:)

Tegnap még lenéztünk a törzshelyünkre, a Jelenbe, megkóstoltuk a sok kukoricasör után, hogy csúszik e még a hazai kesernyés sör. Jelentem, igen!:) Rögtön nagy "sztorizásba" kezdtünk barátainknak, szerintem már most unják az egészet, pedig még végig kell ülniük egy diavetítést, hogy megnézzék a képeket...mind a 13 gigabájtnyit!:) Ezt lehet fenyegetésnek is venni! Hamarosan jelentkezünk még beszámolókkal, képekkel. Most néhány nap alvás jön.

Vége! Megvolt! Pakolunk! Megyünk haza!

Megcsináltuk a 15 bulit 18 nap alatt. Árpi rajzolta a térképen, mekkora utat jártunk be. Ránéztem, és nem hittem el. Le fogjuk mérni pontosan, de biztosan súrolja a 7000 km-t. Eladtunk vagy 500 CD-t, agyonautogramoztuk magunkat, a mexikóiak meg agyoncsaládifotóztak minket. Tökös a társaság, nem volt anyázás, balhé, nyöszörgés, csak a roppant ostoba pincérekre néztünk néha csúnyán. Mindjárt éjfél, összepakoltunk, kéne aludni, mert 5 óra múlva indulunk a.- reptérre. Reméljük rendben becsekkolunk, nem lesz gond a néhány extra üveg teksiből :-)

Köszönjük, Mexikó! Megyek, Anyu!!! 

La gira ha terminado, vamos a casa, gracias, Mexico, regresaremos pronto!

Igazán kezdünk fáradni...egymásnak még nem ugrottunk, de pl a nemzeti park fotózását Uruapanban Szabira bíztam. Igaz, én már egyszer végigfotóztam, még állványt is vittem. És mindezek mellett amúgy is kevesebb dolog történik velünk, mint előtte, mert egyre kevesebb időnk van a megérkezések és a koncertek között és ha mégis több mondjuk, mint 1,5 óra, akkor meg pihenünk. Tegnap pl Chapalaban jártunk, amit azt hiszem nyugodtan nevezhetek a mexikói Balatonnak, csak kicsit nagyobb villák sorakoznak a parton, mint nálunk. Ide gyűlik ugyanis egy csomó ámerikai, kanadai, stb nyugdíjas. Ennek megfelelően a dögunalom non plus ultrája a város, pedig szép nagyon. Szóval itt például 45 percünk volt az érkezés és a koncerthelyszínre való indulás között. Kis túlzással a buszból bőröndökkel futottunk a medencéhez és annak széle és víz közötti repülés közben
öltöztünk fürdőruhába. Száradás és futás koncertre, ahol nem spanyolul kellett konferálni, hanem angolul. Na itt aztán ment a rinya, hogy itt jujj ez nagyon milyen hangos és a nyugdíjasok és nem hát hogyan azonnal. Littmann Tomi megint nem hangosító volt, hanem halkító. Szegény Dudás Tomi meg teljes letargiában símogatta végig az egész koncertet. Jelentem kérem nagyon nagy siker volt, csak ketten mentek haza a hangerő miatt, pedig
csak ki kellett volna kapcsolni a hallókészüléküket, mentőt sem kellett kihívni, és nagyon sok dícséretet kaptunk.
No more rinya please!
A hátralevő 3 koncert ingaóra szerű lesz, ami most igazán megterhelő lesz nekünk. Most épp 370 kmt teszünk keletre, aztán vissza nyugatra 260, aztán vissza keletre 410, oszt még 110 és haza. Lehetne inkább egy helyen, félúton a három. Aztán megyünk Titeket is már boldogítani.

Azt hiszem minden álmom teljesült. Nagyon aggódtam, amikor kiderült a végleges útvonal, hogy nem lesz időnk a 2 parton strandolni, mert 4 éve, amikor Colimában jártunk, ott sem mentünk le az óceánhoz.
DE MOST!!! IGEEEEEEEEEEEEEN!
A Csendes-óceán az óceán kérem! Nem is írok semmit. Köszönöm az életnek, hogy belemehettem...

Nos, hol is hagytuk abba?
Tehát a Vodku zenekar történelmi pillanathoz érkezett. Úgy történt ugyanis, hogy Lazaro Cardenasba érkezve egy óra erejéig egyesültünk a Csendes-óceánnal. Hát mit is mondjak? ELKÉPESZTŐ, HATALMAS, GYÖNYÖRŰ és FÉLELMETES! Teljesen a nyílt vízre láttunk rá, sehol egy sziget, vagy bármi. Pálmafa, homokos tengerpart, víz. Ennyi! Olyan sodrása van itt, hogy a térdig érő vízben is alig lehet talpon maradni. A fürdőzés, és uszogatás új értelmet nyert számomra. Leírhatatlan! Meg sem próbálkozom vele...Amúgy Lazaro Cardenas nem egy szép város, sőt, még nem is érdekes. Iparváros, mint Ózd (a négyzeten). Csak ugye ott az óceán. A koncert egy moziban volt, a szomszéd teremben valami Indiana Jones-féle film mehetett. Elég szerény technikán kellett megszólalnunk, de azt hiszem sikerült kihoznunk belőle a maximumot, köszönhető ez Dr. Littmann Tamás professzor úrnak, valamint fáradhatatlan asszisztensének Árpinak. Sokat elárul munkájukról, hogy utána a helyi hangtechnikusok egyenként jöttek oda fényképezkedni velünk!:) Tehát az elején kicsit megijedtünk a körülményektől, de egész jó kis koncertet sikerült összehoznunk. Szarból is lehet várat építeni! Vagy legalábbis elhitetni azt, hogy az igenis egy vár!:))) A koncert után beleszaladtunk még néhány üveg sörbe a szálloda bárjában, jó kis hely volt, és nagyon olcsó. Érdekes mexikóban az árképzés. Négy csillagos szálloda, és az árak...hát, mondjuk az Akácfa söröző szintjén kb....Szeretünk itt lenni.

Másnap, azaz tegnap Uruapánban voltunk. Kedves kisváros, nyugodt hangulat. Az össz érdekessége, hogy van itt egy nemzeti park, ami nagyon szép. No de kérem!!! Nemzeti park!? Mit keres egy nemzeti park a város közepén?! Hát azt, hogy ez egy épített nemzeti park! Nem volt itt semmi, tehát valamit ki kellett találni. Sikerült is. Nagyon szép park, vízesésekkel, hatalmas fákkal (mittomén milyenekkel, nagyokkal...).
A koncert egy szövőgyárban volt...Igen, mi is így néztünk, ahogy ti most. Gondoltuk, hogy biztos valami "céges buli", erősen fogalmazva. Valami "tímbilding" a druszáimnak, a helyi "tejedor"-oknak. De nem. Egy volt szövőgyárról van szó, amit átalakítottak amolyan  kultúrális központtá, mint modnjuk nálunk a Fonót, csak egy kicsit komolyabban...A technikával itt is voltak gondjaink, dehát Mexikóban ez teljesen normális... Jó volt a koncert, én legalábbis élveztem. A közönség is nagyon pozitív volt.

Most pedig buszozunk Ajijic felé, ami Mexikó legnagyobb tavánál, a Chapala tónál található. Remélem lesz időnk fürödni is. Valami amerkikai nyugdíjasoknak kell játszanunk állítólag, akik az otthoni nyugdíjukból nagyon jól eléldegélnek itt. Nem is rossz ötlet. Majd én is elköltözöm nyugdíjas koromban, modjuk....őőőő....hova is?.... talán Bulgáriába? Ott biztos gazdagnak számítanék...Csak kéne már valamit a nyugdíjalapomba (a micsodámba?!) fizetni...

márc. 26.
 

Lassan összefolynak a napok. Ha a Veracruzi strandolásra gondolok, olyan, mintha egy másik évben történt volna. 13 napja vagyunk itt, a 12. szállodában alszunk, és túl vagyunk már vagy 3000 kilométer buszúton. 8 koncertünk volt, 300 felett jár az eladott lemezeink száma, senki sem volt komolyan beteg (legfeljebb az én ugatásom zavaró, de már múlik), és a szervezőkkel is csak egyszer vesztünk össze egy rövid időre. Fürödtünk az egyik tengerben (fogunk a másikban is, sőt a Chapala-tóban is), három szállodában is medencéztünk, és lassan megtanultunk a buszban aludni. Szükség is lesz rá, hiszen ma a koncert után éjjel kettőkor 8-10 órás utazás következik Lázaro cardenas-ba, a Csendes-óceán partjára...

Miközben a guanajuatói Juarez Színházban teltház előtt játszottunk, az egyik taps közben eszembe jutott Gipsz Jakab pesti seggfej, az egyik "menő" hely szervezője, aki annó azt mondta, hogy csak akkor játszhatunk ott, ha garantálunk x fő közönséget. Most így zuhany után pihenten és stresszmentesen jelentem ki: Jakab, dugd fel magadnak a klubodat! 

Szóval minden rendben, a dolgok folynak, ahogy kell.

Csók, Madre!

A magam részéről Zacatecasnál hagytam abba a sztorizást. Szabi írt Guadalajararól és Guanajuatoról, amit viszont én is megtennék, mert nem akármilyen város az. Egyébként Guanajuato állam fővárosa, de ezt minden bizonnyal történelmi jelentősége miatt viseli, nem a méretei miatt. Dimbes-dombos, hegyes-völgyes, utcák mennek alacsony, keskeny alaguatakban, még keresztezik is egymást, fölötte pedig színpompás házak össze-vissza. Meseváros, zsebváros, hazavinném. A Teatro Juarez, ahol játszottunk, hát nehéz ilyet mondanom, de szinte vetekszik az Operával. De mindenképpen színesebb és giccsesebb is, de nem zavaróan. Hatalmas és tarka... Vettem egy órát magamnak   a városban :) aztán ebéd közben meg leszakadt az ég, pici jég is volt, de aztán ahogy jött, úgy ment. Fasza koncertet csináltunk, nagy siker volt. Aztán meg is dícsértek sokan, egy fickó azt mondta, hogy Mexikó az otthonom... Szabival már gondolkodtunk ezen... 20 év múlva kiköltözni Guadalajaraba.
Tegnap nagyon kis rövidet kellett csak utzanunk... JA! És Guadalajaraban új sofőrt kaptunk, mert David, az előző sofőr nem volt elég előző :D, szóval lassú volt és állandóan eltévedt, és még ráadásul többször előfordult, hogy már lelépett a busszal, pedig még nem is voltunk kész a kipakolással. Mindenesetre most Enriquénk van, aki egyrészt kedves,
eddig még nem tévedt el, és nyomja nagyon, mint süket a csengőt... Szórakoztat is, folyamatosan énekel, és tuti hogy marajancsi volt a sofőrködés előtt, mert nagyon szépen teszi és az összes dalt ismeri, amit a különböző éttermekben hallhatunk itt. Szóval a rövid tepatitláni út neki is köszönhető. Hű de jól indult a megérkezés! Kiszálltunk a buszból és mi az ifjak azt sem tudtuk, hova kapkodjuk a fejünket. Felfoghatatlan mennyiségben és minőségben özönlöttek, ÖZÖNÖLTEK a nők mindenfelé. Alvást terveztem még útközben, de hát a kötelesség az kötelesség, irány a város. Egy órácskát legeltünk, aztán beütött a szieszta, 20 perc alatt kiürült a város, mi is kiürültünk velük együtt. A koncert természetesen megint jó volt, apró problémákat nem figyelembe véve. Valami hülye kis kölök feljött a színpadra tenni az agyát, aztán szerencsére hamar leszedték a technikusok. Bazi sokan voltak és a koncert után is maradtak. Szerintem az egész város összegyűlt arra a 2 összenőtt térre, csak túl sok volt a 13-16 éves kis rosszarcú tinikből álló horda, nem voltak szimpatikusak, úgyhogy nem volt nagy sztárkodás a koncert után, azonnal pakolás, meg rohanni kellett vacsizni. Délután még rájöttünk arra, hogy ebben a városkában összesen 100 autó van, csak azok korzóznak fel-alá. Ennek itt Mexikóban nagy hagyománya van. A benzin olcsó, amúgy is nagyon menő dolog a tereket kerülgetni kicicomázott, szar zenétől pulzáló, írdatlan nagy dögökkel. És amúgy is mit csinálnának helyette? Itt nincsenek olyan szeretni való helyek, ahol hajnalig lehet világot megváltani, ahogy ezt mi szoktuk Budapesten. Lehet, hogy ők csinálják jól, nem gondolkodnak túl sokat. A környezetvédelem meg le van szarva.